Egy könyv megírása és annak közzététele hatalmas vállalkozás. Az első sorok papírra vetésétől az utolsó mondatig hosszú, kihívásokkal teli út vezet, amely tele van örömmel, kudarcokkal és tanulási lehetőségekkel. Az én utam sem volt más.
Miután hosszú évek munkájával befejeztem A QUARD első kéziratát, úgy éreztem, végre eljött az idő, hogy a történetem kilépjen a fiók rejtekéből, és megpróbáljon szárnyalni a nagyvilágban. Ám fogalmam sem volt arról, hogy merre induljak. Hamar rájöttem, hogy az írást bizony tanulnom kell, és így akadtam rá kurzusokra, honlapokra és közösségekre, amelyek az írással foglalkoznak. Úgy döntöttem, belevetem magam a tanulásba, hogy még inkább ki tudjam bontakoztatni a történetemet.
Rengeteg kurzuson vettem részt: dramaturgiát, leírást, írástechnikát és még sorolhatnám, hogy mit tanultam, és ezúton külön szeretnék köszönetet mondani Kozma Rékának, az https://igyneveldaregenyedet.blogspot.com/ üzemeltetőjének. Az ő cikkei és tanácsai, valamint kurzusai inspiráltak arra, hogy tanuljak, és Neki köszönhetem, hogy újra hinni kezdtem abban, hogy jó úton járok.
A tanulás során egyre többet értettem meg az írás művészetéről, és végre elérkezettnek láttam az időt arra, hogy a kéziratomat kiadóknak is elküldjem. Hát ekkor jöttek a pofonok, ugyanis hamar szembesültem a rideg valósággal. Voltak kiadók, amelyek még válaszra sem méltattak, mások udvariasan közölték, hogy nem keresnek ilyen zsánerű kéziratokat. Az elutasítások szíven ütöttek, de még mindig nem adtam fel.
Tanultam, olvastam, írtam, mígnem egy ponton végre érkezett egy válasz, amely reményt adott: az egyik kiadó fantáziát látott a kéziratomban, és elkezdődött a közös munka, azonban lassan rá kellett jönnöm, hogy az elképzeléseink nem egyeznek. A kiadó azt kérte, hogy teljesen alakítsam át a történetem – a vámpíros tematika helyett egy romantikusabb fantasy irányt preferáltak –, mondván, hogy a „vámpírok már lejárt lemez”. Akkor úgy éreztem, hogy ez az irány nem illik hozzám, és bár nehéz döntés volt, végül nemet mondtam. Ez a kudarc mély sebet ejtett, és évekre visszavetette az írással kapcsolatos lelkesedésemet.
Az írás azonban soha nem hagyott teljesen magamra. A QUARD ott porosodott az emlékeim polcán. Olyan volt, mint egy féltve őrzött kincs, amelyre néha ránéztem, leporoltam, majd visszatettem. Mégis, valami mindig ott motoszkált bennem: egy halk, de kitartó hang, amely emlékeztetett arra, hogy ezt a történetet nem szabad elengednem.
Évek múltán újra elkezdtem hát tanulni. Visszatértem az íráshoz, és minden erőmmel azon dolgoztam, hogy fejlesszem magamat. Olvastam, jegyzeteltem, tanultam, és lassan újra hinni kezdtem a történetemben.
De a legnagyobb felismerés az volt, hogy hűnek kell maradnom önmagamhoz. Tudtam, hogy az írásom csak akkor lesz igazán értékes, ha a saját hangomat hallatom benne. És hogy végül hogyan találtam meg az utat, amely elvezetett ahhoz, hogy A QUARD valódi könyvvé váljon? Ez már egy másik történet, amelyet egy következő cikkben mesélek el…